Velence pont olyan, mint amilyennek leírják. Egyszerűen impozáns, mesés és elragadó...
Pár órája tértünk vissza ismét magyar honba, de még mindig a karneváli hangulat, s a lenyűgöző város hatása alatt vagyok.

Noha utazásunk előtt negatív kritikát is véltem olvasni, hallani a városról, ezt szerencsére egy röpke nap alatt sikerült megcáfolnia.

Mikor az autóbuszról kitekintettem az elém táruló világra, már akkor rácsodálkoztam az olasz városkák jellegzetességére. Mondanom se kell mennyire magával ragadtak a dallamosan csengő városnevek, a ciprusok és mediterrán házak látványa. Bár megérkezésünkkor a Punta Sabbioni kikötőbe egy kis félsz fogott el, hisz első hajókázásom következett, -de ezt legyűrve- felemelő érzés volt így megérkezni a szigetre. Ahogy Thomas Mann is írja: „...nem volna szabad másképpen jönni ebbe a hihetetlennél hihetetlenebb városba, mint ahogy most ő: hajón, a nyílt tenger felől."

Partraszállásunkat követően nyakunkba vettük a várost, hisz oly sok látnivaló csalogatja oda a világ minden részéről a kíváncsiskodó turistákat. Miközben kerestük a híres történelmi helyeket, műemlékeket (s sikeresen egyből „bele is botlottunk" a fő téren lévő Szent Márk Bazilikába, hol Dózse-Palota, s a hirtelen fölénk magasodó Campanile, azaz harangtorony, akárcsak az óratorony is csodálatos látványt nyújtott), felfedeztük a város igazi képét. A szűk kis utcákat, sikátorokat, a hangulatos éttermeket, az utcazenészeket, a víztől károsodott immáron omladozó falakat, a körbejárhatóságot biztosító hidakat, s ami a legfontosabb egy város életében: a helybéli embereket, hisz ők teszik a várost azzá ami. A hagyománytiszteletük becsülendő. Nélkülük a karnevál nem jöhetne létre, nem sétálna az utcákon szebbnél szebb jelmezekbe öltözött emberek tömkelege sem.

S bár a város az év többi napján is gyönyörű látványt biztosít, a farsangi időszakban elképesztően nagy emberi forgataggal találjuk szembe magunkat. Mi is csak hömpölyögni tudtunk a tömeggel a Szent Márk téren, ahol még a szökőkútból is bor folyik, s elveszve a részletekben feledkeztünk meg az idő gyors múlásáról, s próbáltunk megörökíteni, lencsevégre kapni minden pillanatot: az álarc mögé bújó embereket, a szórakoztató árusokat. Miután felöltöttem én is egy maszkot, csak akkor tudtam igazán átérezni maskarás emberek kedélyhangulatát...

A Rialtó-hídhoz ámbár későn érkeztünk, hisz a mellette elterülő halpiacnak már csak a hűlt helyét találtuk, de így is lélegzetelállító látvány fogadott minket. -Megállva egy percre megpillantottunk egy kisfiút, aki a frissen felmosott tér fel nem száradt tócsáiban taposott puszta kedvtelésből, de láthatóan gyermeki örömmel.

Majd újra nekiindulva elsétáltunk egészen az óváros részig. Mintha a nyugalom szigetére érkeztünk volna: hatalmas volt a csend!

Ekkor keletkezett bennünk a felismerés, hogy lassacskán haza kell majd indulnunk, s előtte szeretnénk még egy kellemes vacsorát elfogyasztani egy tipikus olasz étteremben. Így újra a város központja felé vettük az irányt. S a naplementét „a világ legszebb utcája", azaz a város „főutcája" a Canal Grande mellől élvezhettük. Sajnos azonban a hajó elindul, s vissza kell rázódni a valóságba, hisz hazafelé tartunk.

Örülök, hogy Velencében lehetettem, hogy megtekinthettem a múltat idéző varázslatos várost. Ugyanakkor tudom, hogy közel sem láttam még mindent, így ha tehetem még visszatérek ide! Addigra tovább öregszik, -akárcsak mi-, de az „öröklét hitét nyújtja át" nekünk.

Engem meggyőzött! Keresem a szavakat, melyek megilletik ezt a káprázatos-bámulatos-ámulatba ejtő várost, de úgy érzem a megfelelő, s melyre valóban rászolgált az az Adria Királynője cím!

Sajni Nikolett